František Šebej: Robert Fico durván megsértette Szlovákia szövetségeseit

Oroszország Ukrajnával szembeni fellépése – amelyet az ottani „orosz kisebbség védelmével,, próbál indokolni – és Vladimír Putyin hidegháborút idéző megnyilvánulásokkal fűszerezett agresszív, ellenséges katonai retorikája az észtekben, lettekben, litvánokban és lengyelekben felébresztette a 20. századi tapasztalatokból táplálkozó félelmeket.
Feléledt bennük az összeszorult gyomor érzéséből fakadó védekező ösztön, amelyet jól ismernek mindazon nemzetek, amelyek még emlékeznek a szovjet uralom idején átélt borzalmakra, az állati viselkedésre, az emberáldozatokra, a szabadság teljes hiányára.
Arra a szovjet birodalomra, amelynek széthullását Putyin a legnagyobb tragédiáként aposztrofálja, és amelynek eszméivel ma is azonosul. Amelynek tankjai 1956-ban vérbe fojtották a magyar kommunistaellenes forradalmat, majd 1968-ban országunkba is betörtek, hogy csírájában fojtsák el a szabadság sarjadó eszméit.
A jelenlegi helyzetben az említett nemzetek oda fordultak védelemért, ahova a józan eszük diktálta: a NATO-beli – azon belül pedig elsősorban az USA-beli – szövetségesekhez. A fél évszázados tapasztalat alapján tudható, hogy az amerikai katonaság jelenléte Nyugat-Európában hasonlóképpen hat az orosz terjeszkedési vágyra, mint tolvajra a hatalmas őrzőkutya jelenléte az udvaron. Ezért ezek a nemzetek azt kérték, hogy az amerikai katonák legyenek jelen a lehető legnagyobb létszámban a keleti határaiknál.
Akinek nem lyukas az emlékezete, azt várná, hogy ugyanilyen védekező ösztön ébredjen fel a szlovák politikusokban is a kelet-ukrajnai orosz manőverek láttán. De nem! Robert Fico – szokás szerint a nép örökké haragos védelmezője képében – bejelentette, hogy bizony semmiféle idegen katonaságot nem tud elképzelni az ország területén. És hogy a veszélyes geopolitikai tudatlansága mellé hazugságot is párosítson, ezt a lehetőséget épp az oroszok 1968-as bejöveteléhez és az azt követő több mint húsz éves megszálláshoz hasonlította.
Valószínűleg felesleges Robert Ficot emlékeztetni arra, hogy az orosz tankok rablóbanditák módjára az éj leple alatt törtek be az országba hatalmas túlerővel, minden felségjelzés nélkül, és városaink utcáin sorra gyilkolták az embereket. Kormányfőnknek bizonyára azt is felesleges elmondani, hogy az orosz Kreml részéről nyújtott „internacionális segítségnyújtást“ kivéve semmilyen idegen hadsereg – vagy annak akárcsak egyetlen osztaga – sem léphet be az ország területére, csakis a demokratikusan megválasztott parlament jóváhagyása alapján. Nyilvánvalóan ezzel ő is tisztában van, ám nem illik őt erre figyelmeztetni, még megzavarná a félresiklott logikán alapuló retorikáját.
Robert Fico az említett párhuzammal durván megsértette Szlovákia minden szövetségesét a NATO-ban, mindenekelőtt az USA-t. A szabad és demokratikus – szabadságunk védelmére kész – országok hadseregeit a szabadságellenes, bűnöző, totalitárius impérium hadseregéhez hasonlította. Azonban itt nem csak a szövetségesek érzelmeinek megsértéséről van szó, hanem arról, hogy Ficonak sikerült kétségbe vonni Szlovákia NATO-tagságának az értékét. Milyen szövetséges tehát Szlovákia szükséghelyzetben? Mit ér Fico Szlovákiájának az aláírása a NATO-szerződés alján? Ezt a kérdést teszik fel ebben a helyzetben a lengyelek és amerikaiak egyaránt.
Bizonyára az sem kerülte el a figyelmüket, hogy Róbert Fico nagy nyilvánosság előtt dölyfösen kijelentette, hogy Szlovákia bizony – műszakilag és anyagilag egyaránt lerongyolódott – hadseregének megerősítésére nem ad pénzt, annak ellenére sem, hogy erre a tíz éve megkötött NATO-szerződés aláírásával kötelezettséget vállalt. A lengyelek szövetségesi értékeink felőli kételyeit különösen komolyan kell venni. Mit ér valójában a lengyelek szempontjából a V4-ek együttműködéséről szóló, évekig táplált mítosz, ha Szlovákia süket és vak Lengyelország félelmeivel szemben és kivonja magát az együttműködés alól épp most, a láthatóan közelgő veszély idején? Minden csak humbuk volt, ami békeidőben jól jött, de szükség idején terhes?
Milyen fontos dolgok maradnak fenn ebből az együttműködésből eredően, ha Ficohoz hasonlóan a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor is a Kremllel szembeni vakságban szenved? Hát, minden jel szerint nem sok. Teljesen felesleges mérlegelni, vajon a szlovák kormányfő egyszerűen csak olyan ember-e, akiből hiányzik a képesség, hogy meg tudja különböztetni a szabadság védendő értékeit a tele has értékétől (értsd ez alatt elsősorban Fico vállalkozói szponzorainak tele hasát), vagy esetleg ennyire populista módon megjátsza magát a hazai közönsége előtt. Vagy netán ösztönszerű a vonzalma a Kremlhez és Putyin kibontakozó eurázsiai totalitárius impériumához?
A következmény mindenesetre Fico motivációitól függetlenül egy és ugyanaz: kijelentéseivel, állásfoglalásaival súlyosan károsítja Szlovákia jó hírét a szövetségesek előtt, és az ország érdekei ellen cselekszik. Többet árt, mint eddig valaha. Robert Fico eddig soha nem talált magában elég erőt ahhoz, hogy bocsánatot kérjen bármely ballépéséért, pedig volt belőlük jópár. Most sem fogja megtenni, a bocsánatkérés nem tartozik a politikai kultúrájához. Mint ahogy az a képesség sem, hogy fel tudja mérni, hogy újra olyan időket élünk, amikor szabadságunk egyetlen zálogát csak az amerikai katonák jelenthetik. Egyedül nekik van elég erejük az adott helyzetben. Mondom ezt úgy, hogy közben minden tiszteletem saját katonáinké, akik mindezekkel a dolgokkal bizonyára szintén tisztában vannak. Mint ahogy tudják ezt az észtek, lettek, litvánok és lengyelek is és ennek megfelelően cselekszenek. Nem kerülte el mindez a cseh elnök figyelmét sem, és már csak abban bízhatunk, hogy ezt majd közösen valahogy megvilágítják a szlovák miniszterelnök számára is. Elég gyakran találkoznak az összes lehetséges csúcstalálkozó alkalmával. Ellenkező esetben megeshet, hogy magunkra maradunk a rossz időkben.
František Šebej
A parlament Külügyi Bizottságának elnöke

Megosztás: